A kunyhókkal kezdjük a munkát, hiszen ennek van most itt az ideje. A lányok immár világosban folytatják a tegnapi mustrát, körbejárják ezt a sejtelemes képződményt. Ha közelebbről megnézzük látszik, hogy körben egymás mellé ültetett vénséges, de élő akáctörzsek adják a kunyhó külső térelhatárolását. Az egyesített ‘törzs egyes részei eltérő korúak. Némely fafajta sajátsága, hogy az elpusztult egyedek tőből, gyökérről sarjadzanak, így ahol a nem túl hosszú életű egyes részek elhaltak, ott egy tősarj lép a helyére, persze kis emberi kényszerítéssel ellensúlyozva a sarj természetes kitérését, amit a fényre való törekvés hajt. A törzs összességében él és virul, valahol jó két-három embermagasság fölött hajt csak ki a fák ágrendszere. Ezeket a hajtásokat évente le kell vágni és ezzel a rendszeres kurtítással a fa élettartama hosszúra nyúlik, törzse zömökké válik. Így tél végén a legalkalmasabb erre az idő. Kihozzuk a színből az éltes bakokat és pallókat, stabil állványt építünk körben, amiről kényelmesen elérjük a hajtásmagasságot. Előkerül az erővágó és a fűrész, kezdődhet a munka! Több száz hajtást kell eltávolítani, nehéz munka, az akác tüskéi miatt kellemetlen is, de a hajnali didergés után a kisütő nap csak emeli a munkakedvet.
Anyó lentről szemléli a metszést, csendben, figyelmesen. Nem szól, nem dirigál, megbízik bennünk, csak biztató pillantásokat küld a lányok felé, akik néha rásandítanak a szemük sarkából: jól csinálom? Belemerülünk a munkába, észre sem vesszük, hogy Anyó eltűnt … mígnem egyszer csak halvány füstcsík tekeredik elő a kéményből. A lányok összenéznek, mind tudjuk, hogy készül a reggeli.
Sáráék fent vágják, mi Annával összeszedjük a ledobott ágakat és a kertet övező rőzsekerítésre halmozzuk. Két, egymástól fél méter távolságban álló, földbe ásott karósor – melynek sorába egy-egy élő szilfa vagy éppen galagonya vegyül- közé húzzuk nagyjából elrendezve, tömörítve a szúrós gallyakat. Évek alatt az alsóbb rétegek elkorhadnak, kimállanak, a felsőbb rétegek pedig leereszkednek, helyt adva az utánpótlásnak, így a kerítés magassága nagyjából állandó, úgy másfél méter lehet. Közben a kúszónövények is megtalálják támasztéknak, a megvastagodott borostyántörzsek tartják is a halmazt , máshol illatos lonc futja be, ezek télen is zöldek. A déli oldalon kiwi tekereg a tartó karókra erősített tám-rendszeren, szőlőindákkal konkurálva. A korhadó ágak és a sövény tövén összegyűlt avar dús táptalajt biztosítanak a kúszónövényeknek és más cserjéknek. Bár természetesnek hat, mégis tudatosan komponált élő sáv ez, ami elválasztja az erdőkertet az ős erdőtől. Ehető gyümölcsű sövényalkotók váltják egymást sorban, virulnak a kerítés belső oldalán: mézalmácska, fekete berkenye, som, ribizli, egres, málna, tüskétlen szeder, bodza, gojibogyó, mogyoró bokrok. Kívül, a vadaknak kitett oldalon körben kőhordás akadályozza az átjutást alulról, mellette csipkebogyó, tüskés szeder, kökény, vadcitrom, homoktövis, vadalma, vadkörte – terített asztal a hívatlan vendégeknek, de tüskéivel és áthatolhatatlan ágszövevényével jelzi:eddig és ne tovább! Most még csak kusza ágrendszer, pár hét múlva viszont, ha kipattannak a rügyek, megtelik zölddel és madárdallal.
Egy bögre melengető tea és tál kása után folytatjuk a munkát. Ahogy eltűnik a kusza ág-koszorú, előtűnik szemünk előtt a tetőzet. Az élő, tavasszal kihajtó ágak miatt nem lehet túlnyúló eresze a kunyhónak, így egy, a felületet nagyjából az ötödénél megtörő negatív gerincben, lejtős vápában befele gyűjti a tető a csapadékvizet, ami egy ácsolt surrantón át folyik ki a törzsek között és egy fémből készült hengerbe, víztartályba ömlik, melyből -túlcsordulván- kövekkel szegélyezett árkocskában csordogál el a felesleg egy apró, a laktól távolabb lévő víztározó tóba. A sekély gödör helyéről hordták annak idején a falazatot adó rakott fal anyagát a kunyhó építésekor, miután a kitermelő helyet felhagyták, a meder váltakozva döngölt agyag és szerves növényi rétegekkel lett bélelve, ami vízzáró réteget alkotott és kialakulhatott a kis mesterséges tó.
Az égetett agyagcserép elemekkel burkolt tetőzetet az évről évre lehulló avarból összeállt szőnyeg borítja, mely üde, könnyű és tápdús talajt ad a szélfútta magvaknak, hosszú szálú, árnyéktűrő fű, néhol páfrány nő benne, ezek gyökerei filcszerűen szövik át a réteget teljes mélységében. A madár-hozta magvakból néha kikelő fásszárúakat kell csak időről időre kigyomlálni, még mielőtt gyökérzetük mélyebbre hatolna, most erre is sort kerítünk. Esőkor a humuszréteg úgy megszívja magát vízzel, mint a szivacs, ilyenkor a súlya igen tetemessé válik, s mielőtt túlságosan megterhelné a tetőzetet, pár évente a réteget vékonyítani szükséges.
A törzs-páncélon belül testes rakott vályogfal ad állandó hőmérsékletet és huzatmentességet biztosító falazatot. Helyeként az élő törzs keretszerű ácsolatokkal való kitérítéseivel kis bevilágító, szellőző nyílások keletkeztek és maga a bejárat is ilyen természetesnek tűnő hasadékban nyílik. Innen is eltávolítjuk az ág kinövéseket, s ha már itt vagyunk, szépen lemossuk az apró ablakokat.
A belső tér padlószintje jó fél méterrel a környező természetes terepszint fölött van, így a járófelület kiemelkedik a talaj menti fagyzónából. Éles lépcsőzés nem érzékelhető, a törzs lankás, természetes hatást keltő földfeltöltéssel van körülvéve. Belül, a padló öreg égetett agyag járótéglái alatt gondosan rétegzett, az ökölnagyságútól a finom szemű ágyazóhomokig fokozatosan csökkenő szemcsenagyságú kőzetfeltöltés ad nedvesség ejtő réteget a természetes talaj és a padló között. A beltér száraz és tiszta, de a vályogfal repedéseit évről évre javítom tapasztással és meszeléssel, ezt a munkát azonban majd nyár végi látogatás alkalmával végezzük, hisz akkor a melegben gyorsan megszárad.
Az északi oldalon dombocska dudorodik-bújik a törzs mellé. Földdel fedett verem alatta, a kunyhó éléskamrája. Télen föld-meleg, nyáron pincehideg árad belőle. A tetőhöz hasonlóan innen is kitisztítjuk a cserje és fásszárú kezdeményeket, csak a gyep marad.
2300 …. Krisztus után. Mostanra a 2000-es évek nagy kihívásait, a Nagy Migrációt és a szénhidrogén-készletek drasztikus szűkülését, az atomtechnológia potenciális fenyegetéseit és a titokzatos, gyógyíthatatlan járványokat is túlélte az emberiség. Kétszáz év alatt az emberi faj egyedszáma mégis egymilliárdra csökkent és ezen a szinten stagnál már vagy száz éve. A technológiai fejlődés hajszolása megtorpant, ezért a „jövő” nem tudott a szuper technológiák csillagközi víziója felé fejlődni. A klímaváltozást -csak úgy, mint a történelem előtti időkben- kozmikus folyamatok alakítják, az „emberi tényező” szerepe már nem meghatározó. Az emberi civilizáció folyamatai egyfajta dinamikus egyensúlyba kerültek, újra békésen belesimulnak a Föld burjánzó életközösségébe.
Kommentek