Remetefás I. fejezet – 1. rész
Lassan bealkonyult, és mi még mindig csendesen poroszkálunk fáradt lovainkon. A terep nem túl nehezen járható, legalábbis az emelkedők enyhék, az erdő lankás dombokat nőtt be. Egy vízfolyás mentén haladunk, derengő hajnali indulásunk óta követve kanyargó völgyecskéjét. Csendes, kora tavaszi napsütéssel áldott napunk volt. Az erdő még tágas, messzire ellátni, de ahogy a távolabbi fák felé kémlel az ember, a tél szürkéjét zöldesre színezik a pattanásig feszült rügyek. Ahogy az árnyak nyúlnak a lucskos, szürkére fakult avaron, a lebukni készülő nap sem melegít olyan jólesően, megborzongok. Csak sejtem, hogy már nem lehetünk messze célunktól, hiszen a remetés kertek általában éppen egy járóföldnyire vannak a hegylakoktól, a Vadon és az ember-járta szelíd erdők, erdőkertek határán.
Nem először járok itt, de így is erősen figyelnem kell a jeleket, amelyek a természetes környezetben csak avatott szem számára fedik fel, különböztetik meg a vadcsapásoktól az ösvényt. A kék óra sejtelmes fényeinél alig veszem észre az erecske völgyéből két, csaknem egyforma derék fatörzs, mint két kapufélfa között kivezető görgeteges emelkedőt. Hátra sem fordulva intek karommal a fák felé, jelezve a mögöttem haladóknak is, s Szép, öreg lovam már a rezdülésből is érti, hogy irányt váltunk. Kicsit kelletlenül, de nekivág a kaptatónak.
Ritkásabb, ligetes erdőbe érünk fel. A szürkületben is jól felismerhető, hogy különleges erdő ez. A fák, melyek között elhalad az alig taposott, éppen egy gyalogos nyomnyi ösvény, göcsörtös, vén gyümölcsfák. Kőkávás kút mellet haladunk el, lovainkon kis izgatottság remeg, érzik, hogy emberlakta területre érkeztünk. Egy tisztás ez itt, melynek sejthető közepén tömör, sötét foltként rajzolódik ki a most már egészen sűrű alkonyati homályban egy valószerűtlenül robusztus fa óriási törzse.
Útitársaim is megemelik kissé a gyeplőt, s a tétován megálló lovakkal együtt érdeklődve kémlelnek előre, a kunyhót keresik. Hiába. Kíváncsiságuk és tájékozatlanságuk érthető, először járnak itt … a Legenda pedig nagyon szűkszavúan szól a remetekertekről. Elcsigázottan kászálódunk le, s én arrébb, a tisztás szélen, a fák sötét háttere előtt már alig észrevehető félig nyitott színhez vezetem őket. Hang nélkül követnek, s tudom, ha még világos lenne látnám, ahogy három derűs, érdeklődő szempár követi minden mozdulatomat. A fedél alatt kikötjük lovainkat, meggyújtom a gerendáról lógó mécsest és a táncoló lángocska fényénél szabadítjuk meg hátasainkat a nehéz málháktól, amit eddig megadóan cipeltek lovasaik terhén felül.
Közben valahonnan talányosan előkerült Anyó is, a szénapadlásra mutat, s tudom, arra gondol, egyenlőre csak húzzuk oda fel, amit hoztunk, ráérünk holnap kibontani a csomagokat. A lányok is felélénkülnek, félszemmel a nénét lesve ügyesen feladogatják az egyébként meglehetős zsákokat, gyorsan végzünk, és lépünk Anyó után, aki már az óriásfatörzs felé indult. Amíg mi pakoltunk, addig Sára, legfiatalabb kísérőm ellátta a lovakat, durva pokróccal betakarta hátukat, most gondosan rájuk csukja a szín hátuljában lévő fapalánk oldalú fészer deszka ajtaját, ahol egyik lábáról másikra álldogálva, kíváncsian pislogva figyeli a jövevények érkezését egy különösen apró termetű lovacska, Anyó hátasa. Elfújom a mécsest, amott már nyitva a kunyhó ajtaja, a bentről kiáradó fény elég ahhoz, hogy ezen a húsz méteren ne essünk orra, még ha nem is látunk botladozó lábaink elé. Előttem a lányok sorban belépnek az alacsony szemöldökű kis ajtón át. Odabenn már-már udvariatlanul, fejüket forgatva nézegetnek szét, szimatolnak a kis meleg helyiségben. Anyó ámulásukon mulatva kacag egyet , én is mosolygok… mintha csak magamat látnám, amikor jó pár évvel ezelőtt ázva-fázva, fáradtan először beléptem ide, mintha egy mesekönyv illusztrációja elevenedett volna meg.
Egy nagyjából 6 méter átmérőjű kör alakú szobából áll a kunyhó, deszkával burkolt fala mentén körben széles padka, ülő vagy fekvőhelynek is alkalmas. Fölötte nyitott polcok, rajtuk egyszerű használati tárgyak, edények, szerszámok, pár régi könyv. Több helyen kicsit kiöblösödik a kör alaprajz, az egyik ilyen bővületben főzőhely és zömök lábú asztal, egy másikban a félig elhúzott függöny mögött pislákoló mécsessel megvilágított, fa dobogóval megemelt padlójú kuckó, afféle meditációs szobácska, kis szentély-féle. Arrébb egy keskeny, festett virágokkal díszített ajtó mögött, szerény tisztálkodó hely. A bejárati ajtó a konyha és a fapadlós kuckó közötti szélfogó zugban van, ezen át léptünk a kunyhóba, tekintetünk gyorsan körbeérhet a pici szobán. A padka és a padló is rongy szőttes szőnyeggel és takarókkal van leterítve. Célszerűen egyszerű és tiszta az a kevés berendezési tárgy, ami ebben a pici térben elfér, mégis meghitt. Oldalt kis tapasztott kályha simul a falhoz, a máriaüveges ajtaján át látszó, vígan lobogó láng az egész teret rőt meleg árnyjátékkal színezi. A tűztér fölött a ‘vas szélén öntöttvas fazékban kása puffog, mellette egy ódon, csőrös fémkannában teavíz duruzsol.
Anyó karjával körbemutat, egyetlen gesztussal kifejezi: helyezkedjetek kényelembe, érezzétek magatokat otthon! A lányok rám sandítanak, s látva, hogy már bontom a kendőmet, ők is lehámozzák magukról a kabátot, sálakat. Sára, mint mindig, elsőnek kapcsol. Egy szó nélkül az edényes polcra nyúl, tányért, kanalat vesz le, az asztalra teszi. Réka a kabátokat öleli magához és már meg is találja nekik a helyet a bejárati ajtó melletti fogason, ami alá csizmáink is kerültek a farácsra. Csak Anna áll középen még mindig, sápadtan, görnyedten. Anyó hozzálép, olyan apró a termete, hogy lábujjhegyre kell emelkednie, hogy a lány arcát jól megnézhesse. Aztán rám néz, s én vissza rá pár hosszú másodpercre, majd elkapja tekintetét. Hátrasimít, betűz egy elszabadult szőke tincset a fiatal nő copfjába, olyan természetességgel és szeretettel, ahogy csak idős nők tudnak másokhoz érni, anélkül, hogy tolakodónak érezné az ember. A másik két lány is elértette a pillantásokat. Réka Annához lép, karját érintve a padkához vezeti és leülteti, Sára kezében a tányérral Anyóra néz, s már lép is a tűzhelyhez, szed a kásából és elesett társa kezébe adja gyengéden. Mind leülünk, Anyó és én a kis asztalhoz, a lányok a padkára kuporodnak és ölükbe fogva a tányért lehunyt szemmel hangtalanul rebegik el a fohászt, mielőtt enni kezdenének.
Már egy jó órája megérkeztünk, de még egy árva szó sem hangzott el. Egy remeténél vendégségben ez így járja, tudjuk jól. Szótlanul kanalazzuk, az ízes, fűszeres olajjal és pirított magvakkal dúsított ételt, a kása jól esik mindenkinek, lassan még Anna tálja is kiürül. Anyó rőzsét tol a tűzre, a fémesen nyikorgó ajtó koccanva csapódik be. Még elkortyolunk egy illatos citromfű teát, s látom, a lányok szeme majd leragad. A hosszú lovaglás és az új hely izgalma csak elfárasztotta őket, pedig szokva vannak ők a munkához is, fáradtsághoz is fiatal koruk ellenére. Sára és Réka 17-18 évesek, Anna már közel harminc. Anyó takarókat húz elő a padok alatti ládákból, és pár mozdulattal helyet csinál alváshoz a padkán a lányoknak. Nekem a gyakorlóhelyen, a házi oltár alá húz egy levendula és kakukkfűillatú száraz szalmával töltött matracot. Eljött végre a lefekvés ideje, el-eltűnünk pár percre a kis vizes kamrában. Anyó korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodik föl a lépcsőzetesen kialakított fiókos komódon a mosdó és a hálóhelyem fölötti hálógalériára. Mikor felér, elfújom a lámpást. Most már tényleg egyedül a máriaüvegen át derengő parázs ad egy kis fényt. Aztán a hálóruhák susogása neszez még kicsit, ahogy felhúzzuk, lassan mindenki elvackolódik, betakarózik s csak ekkor hallunk egy meleg, bársonyos hangot fölülről: Jó éjszakát kedveseim!
Citrom és tej I. fejezet 2. rész
A galéria padlójának nyikorgására ébredek, Anyó végzi csendesen reggeli gyakorlatait. Nem látom, de tudom, hogy így van, így szokta és ezt a jó szokását hajlott kora ellenére is rendíthetetlenül őrzi. Mennyi idős lehet? Pontosan nem tudni, de harminc éve, első találkozásunkkor ő már itt élt, túl a hetvenen, tehát száznál biztosan több. Magam is mozogni kezdek, a hajnali jógagyakorlatok gyöngéden ébresztik a testem, élénkítik keringésem, bejáratják az izületeket. Mire pirkadni kezd mindketten túl vagyunk a meditáción is.
A hajnali derengésben párálló erdőkertet már együtt járjuk körbe. Végigvezet a tisztást koszorúzó sövény mentén, lépteink hangtalanok a fatörmelékkel, forgáccsal borított keskeny ösvényen. Felmérjük a tél kártételeit a fészerben, az igazítani, metszeni való ágakat a gyümölcsfákon és a kunyhón, a foltozásra váró tetőket, palánkokat, és az omlott kútkávánál állunk meg. Közben teljesen kivilágosodott.
Sára a szín előtt szöszmötöl a kannákkal rakott kiskocsival, már megetette a lovakat, kecskéket, dobott a gyöngytyúkoknak is, most vízért indulna. A két bozontos kutya is ott fontoskodik. Ők tegnap, érkezésünkkor éppen csak a fejüket emelték fel a kunyhó melletti vackukból, hiszen régi ismerős jött, most azonban jól körbe szimatolnak, köszöntik a jövevényeket a maguk módján. Sára húzná azt a kiskocsit a rúdnál fogva, de nem tud mit kezdeni a két oldalról ráerősített kenderkötéllel, nem úgy a két eb, Pirkó és Palika! Odatolakodnak, foguk közé véve a kötelet szinte kitúrják Sárát a kocsi elől. A lány először bosszankodik, küzd a kötélért, megpróbálja a kutyákon átbotladozva valahogy rángatni a terhet, aztán lassan rájön, hogy ez nem valami pajkoskodás a két állat részéről, hanem egy jól begyakorolt mindennapi tevékenységük: szokásuk lehet, hogy segítenek Anyónak húzni a kocsit. Nagyot kacag és elengedi, rájuk hagyja a kötelet, megragadja középen a rudat, és indulhat a fura fogat: az állatok így terheletlen könnyedén, boldogan repítik a kocsit, neki szinte csak az irányítás marad. Mosolyogva figyeljük, milyen hamar összerázódott a trió.
Két hetünk van arra, hogy minden nehezebb ház körüli és kerti munkát elvégezzünk, Anyó erejéből – korához mérten kiváló kondíciója ellenére- erre már nem futja. Három évtizede, évente kétszer járok ki hozzá, mindig ifjú segítőkkel. Feladataim közül –bevallom- ez a számomra legkedvesebb. Ilyenkor ellátmányt hozunk a minorból, használati tárgyakat, edényeket, szerszámokat, élelmet, ruhákat, ami kellhet egy remetének, vissza pedig általában gyógynövényekkel megrakva térünk. Néha gyógyításra szoruló falusi is kijön velünk. Anyó pár pillantással felméri mi a baj, túl sokat nem teketóriázik, a maga talányos módszereivel akár a pár nap alatt is képes a gyógyulás útjára tuszkolni azt, aki maga nem boldogul az öngyógyító technikák segítségével. Néha –nagyon ritkán- súlyosabb estek is előfordulnak. Ilyenkor Anyó akár hónapokra is maga mellett tartja kezeltjeit. A mi minorunk körül -a szokásoknak megfelelően- négy remete teljesít szolgálatot. Anyó különösen a búskomorságba esetteket kezeli hatékonyan, ezért is hoztuk ki most hozzá Annát.
Anna története
Anna, bár már tíz éve együtt él párjával, eddig gyermektelen fiatalasszony. Milyen végtelenül szerencsésnek érezte magát, hogy minorbeli fiúval találtak egymásra, gyerekkori szerelme lett a társa, s nem kellett idegenbe települnie, távol testvéreitől, családjától, mint azoknak a lányoknak, akik vándorba szeretnek bele! Jól is indult közös életük, önálló otthonukat szépen kialakították és várták a babákat. Teltek, múltak az évek, de nekik még mindig csak a sóvárgás maradt, egyre keserűbb szájízzel.
Egészséges páronként átlagosan két-három gyermek nevelésével tudná a minor közössége ideális esetben fenntartani a stabil létszámú, nagyjából ezer fős népességet. Egyszerűen ennyi a befogadóképessége egy-egy hegylaknak. Évszázadok alatt alakult ki ez a struktúra, melyet a hegylak kialakításának műszaki lehetőségei, a lakosság eltartásához szükséges források, földterület nagysága és a falubéli közösségi, családi és egyéb kapcsolatok társadalmi léptékében kezelhető hálózata határozott meg. Pár év átlagában állandónak mondható az évenkénti születés-elhalálozás arány. Néha azonban előfordul, hogy valaki úgy dönt, nem kíván, esetleg nem tud családot alapítani, vagy ritkán egyedül akarja leélni az életét, illetve a házastársak minden szándékuk ellenére sem kapják meg a gyermekáldást. Itt nyilván hiány keletkezik, ezért azok a családok, ahol már két gyerek megérkezett, dönthetnek úgy, hogy vállalnak harmadik, extrém esetben negyedik gyermeket is a „kieső” családok helyett. A népesség fogyás vagy éppen a túlnépesedés elkerülése az egész közösség hosszú távú fennmaradásának egyik kulcskérdése, ennek belátása emberemlékezet óta nem okozott nehézséget vagy ellenérzést senkiben sem. Így a két gyermeken felül továbbiakat vállalni kívánó párok, egyszerűen bejelentik a Véneknél szándékukat, s amikor nyilvánvalóvá válik, hogy valahol viszont hiány fog keletkezni, a pár visszajelzést kap, hogy élhet a lehetőséggel. Nem tiltás vagy engedély ez, nincs is ilyesmire szükség, hisz mindenki kész és képes együttműködni, elfogadni a család- és népességtervezés ilyetén összehangolását.
Anna többször is terhes lett az elmúlt évek alatt, de babáit valami rejtélyes oknál fogva nem tudta kihordani, pát hónap után mindig elvetélt. Mivel a gyerekek nevelésében a faluközösség minden tagjának megvan a szerepe, s az nemcsak a szűken vett család magányügye vagy terhe -ha úgy tetszik-, ami ezzel jár, így a gyermektelenség és az ebbe való beletörődés -némi bánatoskodás után- nemigen szokott különösebb traumát okozni a pároknak, a nőknek. Amikor termékeny, babaváráshoz ideális koruk végéhez közelednek, s végképp szembesülnek ezzel a terméketlen állapottal, az már egy hosszabbidőszak vége. Nyilvánvalóan nem egyik napról a másikra kell szembesülni a tényekkel, így van idő a közelálló barátnőkkel, a tapasztalt asszonyok segítségével fokozatosan feldolgozni, és előkészíteni azt a döntést, hogy a Vének elé álljon az illető személy vagy pár és kimondva is végleg lemondjon az utódokról. A Vének csakis ezután üzennek valamelyik váró családnak a harmadik gyermek lehetőségéről. Nem elhanyagolandó hatású, szinte tökéletes vigaszt jelent ekkor az a gyönyörű szokás, hogy a pár választhat a várakozók közül, hogy melyik család kapja meg a lemondott babájuk fogadásának lehetőségét. Nem véletlenül, hiszen az így megszületettnek ők egy ősi szokást követve keresztszüleivé válnak, ezáltal sokkal közvetlenebbül, intenzívebben vehetnek részt a nevelésében gondozásában, mint a falu többi tagja. Ennek a hagyománynak az is az előnye, hogy a ’több gyermekes családok többlet terhei így nagyon finoman és indirekt módon mégis eloszlanak a pótszülők segítségével. Családtagot, vagy közeli barátot szoktak választani, hogy a kapcsolat efféle kötődésekkel is meg legyen támogatva.
Anna viszont nem a megszokott módon reagált a vele történtekre. Olyan nagyon a szívére vette, személyes kudarcaként élte meg mindezt, amihez foghatót a közösségben emberemlékezet óta nem tapasztaltak. Állandó szomorúság, önvád gyötörte. Komorrá vált, lefogyott, a segítséget elutasította, kivonta magát a társaságából, szótlan lett. Levertsége olyannyira ragadós volt, hogy aki ránézett vagy kénytelen volt vele csak pár szót is váltani, nem tudta magát kivonni drámájának hatása alól. A falu népe, hétköznapi életét egyébként természetes, parttalan derűvel élte. Egyre zavaróbbá vált, az egész közösség életét megsavanyította kicsit Anna búskomorsága… mint egy csepp citrom a tejben. Társa, Márk természetesen kitartott mellette ameddig lehet, de egészséges önvédelme megvédte attól, hogy valami félreértelmezett együttérzés okán maga is ebbe az állapotba süllyedjen. Ő volt az, akinek végül sikerült meggyőznie a fiatalasszonyt, hogy mégis tenni kéne valamit, mert különben egészen elemészti magát.
Persze a gyógyítók már figyelték őt egy ideje, de senki nem nyaggatta azzal, hogy valamit is ráerőszakoljon. Vártak, hogy öngyógyító mechanizmusai beinduljanak, vagy a tanult technikákat – amelyeknek átadására igen nagy hangsúlyt fektettek a gyerekek nevelésekor- önszántából elkezdje alkalmazni… s ha egyik sem indul el, akkor legalább eljusson odáig, hogy segítséget kérjen. Itt semmi sem erőszak. Amikor Anna, Márk gyengéd győzködésének engedve végül Örzséhez, a falu nagy tiszteletben álló bába gyógyítójához fordult -aki neki éppen anyai nagynénje is volt- a megoldás már készen állt Örzse fejében. Rég csak arra várt, hogy a lány el tudja fogadni a helyzetet. Anna és Márk , de valójában az egész falu is megkönnyebbült aznap, amikor kis csapatunk indulásának ideje eljött, s Péter mester, a falu vezetője előző este vacsora idő előtt elbúcsúztatott minket, ahogy a hosszabb útra kelőkkel mindig tette ezt.
Anyó mellé kerül hát Anna, segíteni a matuzsálem remetét a mindennapjaiban. A külső, a vadonnal közvetlenül szomszédos erdőkertben, az élő kunyhóban való lét küzdelmesebb, kevéssé kényelmes, mint a minorban. A szabad levegő, a napfény, Anyó puritán rendje és vigyázó tekintete, s a kemény életkörülmények biztosan segítik majd, hogy visszatérjen a fiatalasszony életkedve. Anna végtére is meglepően jól, már-már örömmel fogadta el a lehetőséget, hiszen egy remete mellett élni egy ideig, nem akármilyen lehetőség, ezt ő is érezte, s nem is sokaknak adatik meg a faluban! Életre szóló tiszteletet vív ki magának, aki onnan visszatér! Márk tán évek óta nem látta ilyen izgatottnak és aktívnak a lányt, s mindketten tudták, hogy várni fog rá. Az a fél vagy egy év gyorsan elszalad majd, s még így is marad pár évük is a termékeny korból, s végül akár a csoda is megtörténhet … ezt őszintén hitték mindketten!
A remeték rejteke I. fejezet 3. rész
Különös menedék Anyó kunyhója, félig természet, félig ember alkotta képződmény. Kívülről, távolabbról szemlélve egy valószerűtlenül nagy törzskörméretű élő fának látszik, közelebb menve azonban már megkülönböztethetők az egyes fatörzsek, amelyek az évtizedek alatt gyakorlatilag összenőttek. Egy-egy ilyen élő kalyiba akár több száz éves is lehet. Létrehozása mindig is jó előre megfontolt szándékkal, helyének tudatos megválasztásával történt. A hegylakokon kívüli élet menedékei ezek. Már-már feledésbe merült régi mesék hajdan is rejtettek halvány utalásokat arról, hogy a homályba vesző távoli múltban, amikor a láthatatlan lények létét még őszinte természetességgel elfogadták az emberek, mesebeli tündérek és manók választottak lakhelyül ilyen élő fatörzseket. Annak, hogy végül kézzelfogható valósággá váltak az élő kunyhók, mégis nagyon is gyakorlatias, bár továbbra sem „mérhető” vagy éppen teljességgel megnyugtató módon magyarázható okai voltak a történeti „nagy kihalás” korában.
A Legenda hajnalán történt, hogy egyes, akkor különcnek vagy éppenséggel bolondnak tartott, a civilizált világból önkéntes száműzetésbe vonult remeték, bár semmiféle kézzel fogható, legalábbis fizikai szinten érzékelhető információs kapcsolatuk nem volt egymással, mégis mintha csak összebeszéltek volna, szerte a világon gyakorlatilag egy időben kezdtek el ilyen „lakófákat ültetni”. A jelenség eleinte csak mosolyogtató hóbortnak tűnt, de amikor pár évtized múltán a mesterséges növénycsoportok elértek egy megfelelő kifejlettséget, a remeték rendre csendesen be is költöztek az odúkba. A világ minden táján több ezer ilyen lak nőtt ki a földből, kíváncsi szemek elől rejtett távoli erdőkertek mélyén. Aztán -hogy, hogy nem- a társadalom, a túlfogyasztó civilizáció gyakorlatilag megfeledkezett ezekről a kivonult puritánokról. Ők pedig észrevétlenül teljesen lekapcsolódtak az akkori divatos kommunikációs rendszerekről. Olyan vagyonuk vagy kötelezettségük nem lévén, mely létük tényét a társadalmi rendszerben aktív adatként fenntartotta volna, egy idő után még személyi kartonjaik is csudás módon inaktiválódtak a különféle nyilvántartási rendszerekben, s lassacskán senkinek nem jutott eszébe firtatni, hogy élnek-e még egyáltalán. Egy-egy önzetlen rokon vagy tanítvány jelentett csak számukra vékonyka köldökzsinórt a társadalom felé. Ők pedig -már-már beavatottként – féltve őrizték a titkot, nem firtatva, hogy ennek miért is kell így történnie.
Hosszú idő elteltével vált csak szemmel láthatóvá a tény, hogy a remeték valami rejtélyes ok miatt valamiféle védettséggel bírtak a kor pusztító fertőző betegségeivel és a civilizációban élők természetellenes életmódjából adódó komplex ideg- és egyéb szervrendszeri problémáival szemben. Ők évtizedekig az élő kunyhóban élve feltűnően és jelentősen fiatalosabbak és aktívabbak voltak, mint az átlagos népesség. Fizikai és értelmi képességeik teljében, az öregedés természetes leépülő folyamatai mintha sokszorosan lelassultak volna esetükben. Mindezeken túl olyan képességek is felszínre jöttek náluk, amiknek a közvélekedés és főleg a tudomány addig még a valós létét is szőnyeg alá söpörte: látókká és gyógyító bölcsekké váltak, akik képesek voltak szavak nélkül kommunikálni, az idő és tér addig vélt korlátait is meghazudtolva. Segítőik vagy ők maguk akkoriban nem is firtatták, hogy milyen megfejthetetlen folyamatok támogatják ezeket a csodálatos átalakulásokat, s hogy mennyiben lehetett köze mindehhez az élő kunyhóknak? A világ, az éretlen közbeszéd vagy a hitetlen tudomány pedig egyszerűen nem tudott róluk, így elkerülhették, hogy a tudatlan kíváncsiság gombostűre tűzze s elevenen boncolva őket megsemmisítse megfoghatatlan titkukat.
Az eltelt háromszáz év távlatából visszatekintve ma már azért összeáll a kép. Az akkor élt és kivonult ős-remeték tisztje az emberiség ősi értékeinek védelme volt. Ők rejtették el és őrizték a túlpörgetett technológiai fejlődés, a mindenáron való növekedés zsákutcájába belehajszolt emberiség kapzsisága elől a felszínes tudálékosság számára felfoghatatlan, önmagát önmaga védelmében titokká hibernáló valódi Tudást.
folyt. köv! : )
2300 …. Krisztus után. Mostanra a 2000-es évek nagy kihívásait, a Nagy Migrációt és a szénhidrogén-készletek drasztikus szűkülését, az atomtechnológia potenciális fenyegetéseit és a titokzatos, gyógyíthatatlan járványokat is túlélte az emberiség. Kétszáz év alatt az emberi faj egyedszáma mégis egymilliárdra csökkent és ezen a szinten stagnál már vagy száz éve. A technológiai fejlődés hajszolása megtorpant, ezért a „jövő” nem tudott a szuper technológiák csillagközi víziója felé fejlődni. A klímaváltozást -csak úgy, mint a történelem előtti időkben- kozmikus folyamatok alakítják, az „emberi tényező” szerepe már nem meghatározó. Az emberi civilizáció folyamatai egyfajta dinamikus egyensúlyba kerültek, újra békésen belesimulnak a Föld burjánzó életközösségébe.
Kommentek