Zöld regény

Az erdőkert titka – I. fejezet – 1. rész

Remetefás                                                                                                    I. fejezet – 1. rész


Lassan bealkonyult, és mi még mindig csendesen poroszkálunk fáradt lovainkon. A terep nem túl nehezen járható, legalábbis az emelkedők enyhék, az erdő lankás dombokat nőtt be. Egy vízfolyás mentén haladunk, derengő hajnali indulásunk óta követve kanyargó völgyecskéjét. Csendes, kora tavaszi napsütéssel áldott napunk volt. Az erdő még tágas, messzire ellátni, de ahogy a távolabbi fák felé kémlel az ember,  a tél szürkéjét zöldesre színezik a pattanásig feszült rügyek. Ahogy az árnyak nyúlnak a lucskos, szürkére fakult avaron, a  lebukni készülő nap sem melegít olyan jólesően, megborzongok. Csak sejtem, hogy már nem lehetünk messze célunktól, hiszen a remetés kertek általában éppen egy járóföldnyire vannak a hegylakoktól, a Vadon és az ember-járta szelíd erdők, erdőkertek határán. 

 

Nem először járok itt, de így is erősen figyelnem kell a jeleket, amelyek a természetes környezetben csak avatott szem számára fedik fel, különböztetik meg a vadcsapásoktól az ösvényt. A kék óra sejtelmes fényeinél alig veszem észre az erecske völgyéből két, csaknem egyforma derék fatörzs, mint két kapufélfa között kivezető görgeteges emelkedőt. Hátra sem fordulva intek karommal a fák felé, jelezve a mögöttem haladóknak is, s Szép, öreg lovam már a rezdülésből is érti, hogy irányt váltunk. Kicsit kelletlenül, de nekivág a kaptatónak.

 

Ritkásabb, ligetes erdőbe érünk fel.  A szürkületben is jól felismerhető, hogy különleges erdő ez. A fák, melyek között elhalad az alig taposott, éppen egy gyalogos nyomnyi ösvény, göcsörtös, vén gyümölcsfák. Kőkávás kút mellet haladunk el, lovainkon kis izgatottság remeg, érzik, hogy emberlakta területre érkeztünk. Egy tisztás ez itt, melynek sejthető közepén tömör, sötét foltként rajzolódik ki a most már egészen sűrű alkonyati homályban egy valószerűtlenül robusztus fa óriási törzse.  

 

Útitársaim is megemelik kissé a gyeplőt, s a tétován megálló lovakkal együtt érdeklődve kémlelnek előre, a kunyhót keresik.  Hiába. Kíváncsiságuk és tájékozatlanságuk érthető, először járnak itt … a Legenda pedig nagyon szűkszavúan szól a remetekertekről. Elcsigázottan kászálódunk le, s én arrébb, a tisztás szélen, a fák sötét háttere előtt már  alig észrevehető félig nyitott színhez vezetem őket. Hang nélkül követnek, s tudom, ha még világos lenne látnám, ahogy három derűs, érdeklődő szempár követi minden mozdulatomat. A fedél alatt kikötjük lovainkat, meggyújtom a gerendáról lógó mécsest és a táncoló lángocska fényénél szabadítjuk meg hátasainkat a nehéz málháktól, amit eddig megadóan cipeltek lovasaik terhén felül.

 

Közben valahonnan talányosan előkerült Anyó is, a szénapadlásra mutat, s tudom, arra gondol, egyenlőre csak húzzuk oda fel, amit hoztunk, ráérünk holnap kibontani a csomagokat. A lányok is felélénkülnek, félszemmel a nénét lesve ügyesen feladogatják az egyébként meglehetős zsákokat, gyorsan végzünk, és lépünk Anyó után, aki már az óriásfatörzs felé indult. Amíg mi pakoltunk, addig Sára,  legfiatalabb kísérőm  ellátta a lovakat, durva pokróccal betakarta hátukat, most gondosan rájuk csukja a szín hátuljában lévő fapalánk  oldalú fészer deszka ajtaját, ahol egyik lábáról másikra álldogálva,  kíváncsian pislogva figyeli a jövevények érkezését egy különösen apró termetű lovacska, Anyó hátasa.  Elfújom a mécsest, amott már nyitva a kunyhó ajtaja, a bentről kiáradó fény elég ahhoz, hogy ezen a húsz méteren ne essünk orra, még ha nem is látunk botladozó lábaink elé. Előttem a lányok sorban belépnek az alacsony szemöldökű kis ajtón át. Odabenn már-már udvariatlanul, fejüket forgatva nézegetnek szét, szimatolnak a kis meleg helyiségben. Anyó ámulásukon mulatva kacag egyet , én is mosolygok… mintha csak magamat látnám, amikor jó pár évvel ezelőtt ázva-fázva, fáradtan először beléptem ide, mintha egy mesekönyv illusztrációja elevenedett volna meg.

 

Egy nagyjából 6 méter átmérőjű kör alakú szobából áll a kunyhó, deszkával burkolt  fala mentén körben széles padka, ülő vagy fekvőhelynek is alkalmas. Fölötte nyitott polcok, rajtuk egyszerű használati tárgyak, edények, szerszámok, pár régi könyv. Több helyen kicsit kiöblösödik a kör alaprajz, az egyik ilyen bővületben  főzőhely és zömök lábú asztal, egy másikban a félig elhúzott függöny mögött pislákoló mécsessel megvilágított, fa dobogóval megemelt padlójú kuckó, afféle meditációs szobácska, kis szentély-féle. Arrébb egy keskeny, festett virágokkal díszített ajtó mögött, szerény tisztálkodó hely. A bejárati ajtó a konyha  és a fapadlós kuckó közötti szélfogó zugban van, ezen át léptünk a kunyhóba, tekintetünk gyorsan körbeérhet a pici szobán. A padka és a padló is  rongy szőttes szőnyeggel és takarókkal van leterítve. Célszerűen egyszerű és tiszta  az a kevés berendezési tárgy, ami ebben a pici térben elfér, mégis meghitt. Oldalt kis tapasztott kályha simul a falhoz, a máriaüveges ajtaján át látszó, vígan  lobogó láng az egész teret rőt meleg árnyjátékkal színezi. A tűztér fölött a ‘vas szélén öntöttvas fazékban kása puffog, mellette egy ódon, csőrös fémkannában teavíz duruzsol. 

 

Anyó karjával körbemutat, egyetlen gesztussal kifejezi: helyezkedjetek kényelembe, érezzétek magatokat otthon! A lányok rám sandítanak, s látva, hogy már bontom a kendőmet, ők is lehámozzák magukról a kabátot, sálakat. Sára, mint mindig, elsőnek kapcsol. Egy szó nélkül az edényes polcra nyúl, tányért, kanalat vesz le, az asztalra teszi. Réka a kabátokat öleli magához és már meg is találja nekik a helyet a bejárati ajtó melletti fogason, ami alá  csizmáink is kerültek a farácsra. Csak Anna áll középen még mindig, sápadtan, görnyedten. Anyó hozzálép, olyan apró a termete, hogy lábujjhegyre kell emelkednie, hogy  a lány arcát jól megnézhesse. Aztán rám néz, s én vissza rá pár hosszú másodpercre, majd elkapja tekintetét. Hátrasimít, betűz egy elszabadult szőke tincset a fiatal nő copfjába, olyan természetességgel és szeretettel, ahogy csak idős nők tudnak másokhoz érni, anélkül, hogy tolakodónak érezné az ember. A másik két lány is elértette a pillantásokat. Réka Annához lép, karját érintve a padkához vezeti és leülteti, Sára  kezében a tányérral Anyóra néz, s már lép is a tűzhelyhez, szed a kásából és elesett társa kezébe adja gyengéden. Mind leülünk, Anyó és én a kis asztalhoz, a lányok a padkára kuporodnak és ölükbe fogva a tányért lehunyt szemmel hangtalanul rebegik el a fohászt, mielőtt enni kezdenének. 

 

Már egy jó órája megérkeztünk, de még egy árva szó sem hangzott el. Egy remeténél vendégségben ez így járja, tudjuk jól. Szótlanul kanalazzuk, az ízes, fűszeres olajjal és pirított  magvakkal dúsított ételt, a kása jól esik mindenkinek, lassan még Anna tálja is kiürül. Anyó rőzsét tol a tűzre, a fémesen nyikorgó ajtó koccanva csapódik be. Még elkortyolunk egy illatos citromfű teát, s látom, a lányok szeme majd leragad. A hosszú lovaglás és az új hely izgalma csak elfárasztotta őket, pedig szokva vannak ők a munkához is, fáradtsághoz is fiatal koruk ellenére. Sára és Réka 17-18 évesek, Anna már közel harminc. Anyó takarókat húz elő a padok alatti ládákból, és pár mozdulattal helyet csinál alváshoz a padkán a lányoknak. Nekem a gyakorlóhelyen, a házi oltár alá húz egy levendula és kakukkfűillatú száraz szalmával töltött matracot. Eljött végre a lefekvés ideje, el-eltűnünk pár percre a kis vizes kamrában. Anyó korát meghazudtoló fürgeséggel kapaszkodik föl a lépcsőzetesen kialakított fiókos komódon a mosdó és a hálóhelyem fölötti hálógalériára. Mikor felér, elfújom a lámpást. Most már tényleg egyedül  a máriaüvegen át derengő parázs ad egy kis fényt. Aztán  a hálóruhák susogása neszez még kicsit, ahogy felhúzzuk, lassan mindenki elvackolódik, betakarózik s csak ekkor hallunk egy meleg, bársonyos hangot fölülről: Jó éjszakát kedveseim!

2300 …. Krisztus után.  Mostanra a 2000-es évek nagy kihívásait, a Nagy Migrációt és a szénhidrogén-készletek drasztikus szűkülését, az atomtechnológia potenciális fenyegetéseit és a titokzatos, gyógyíthatatlan járványokat is túlélte az emberiség. Kétszáz év alatt az emberi faj egyedszáma mégis egymilliárdra csökkent és ezen a szinten stagnál már vagy száz éve. A technológiai fejlődés hajszolása megtorpant, ezért a „jövő” nem tudott a szuper technológiák csillagközi víziója felé fejlődni. A klímaváltozást -csak úgy, mint a történelem előtti időkben-  kozmikus folyamatok  alakítják, az „emberi tényező” szerepe már nem meghatározó. Az emberi civilizáció folyamatai egyfajta dinamikus egyensúlyba kerültek,  újra békésen belesimulnak a Föld burjánzó életközösségébe.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!