Zöld regény

A remeték rejteke (I. fejezet 3. rész)

Különös menedék Anyó kunyhója, félig természet, félig ember alkotta képződmény. Kívülről, távolabbról szemlélve egy valószerűtlenül nagy törzskörméretű élő fának látszik, közelebb menve azonban már megkülönböztethetők az egyes fatörzsek, amelyek az évtizedek alatt gyakorlatilag összenőttek. Egy-egy ilyen élő kalyiba akár több száz éves is lehet. Létrehozása mindig is jó előre megfontolt szándékkal, helyének tudatos megválasztásával történt. A hegylakokon kívüli élet menedékei ezek. Már-már feledésbe merült régi mesék  hajdan is rejtettek halvány utalásokat arról, hogy  a homályba vesző távoli múltban, amikor a láthatatlan lények létét még őszinte természetességgel elfogadták az emberek,  mesebeli tündérek és manók választottak lakhelyül ilyen élő fatörzseket. Annak, hogy mára végül kézzelfogható valósággá váltak az élő kunyhók, mégis nagyon is gyakorlatias, bár továbbra sem „mérhető” vagy éppen teljességgel megnyugtató módon magyarázható okai voltak a  történeti „nagy kihalás” korában.

 

A Legenda hajnalán történt, hogy egyes, akkor különcnek vagy éppenséggel bolondnak tartott, a civilizált világból önkéntes száműzetésbe vonult remeték, bár semmiféle kézzel fogható, legalábbis  fizikai szinten érzékelhető információs kapcsolatuk nem volt egymással, mégis mintha csak összebeszéltek volna, szerte a világon gyakorlatilag egy időben kezdtek el ilyen „lakófákat ültetni”. A jelenség eleinte csak mosolyogtató hóbortnak tűnt, de amikor pár évtized múltán a mesterséges növénycsoportok elértek egy megfelelő kifejlettséget, a remeték rendre csendesen be is költöztek az odúkba. A világ minden táján több ezer ilyen lak nőtt ki a földből, kíváncsi szemek elől rejtett távoli erdőkertek mélyén. Aztán -hogy, hogy nem-  a társadalom, a túlfogyasztó civilizáció gyakorlatilag megfeledkezett ezekről a kivonult puritánokról. Ők pedig észrevétlenül teljesen lekapcsolódtak az akkori divatos kommunikációs rendszerekről. Olyan vagyonuk vagy kötelezettségük nem lévén, mely létük tényét a társadalmi rendszerben aktív adatként fenntartotta volna, egy idő után még személyi kartonjaik is csudás módon inaktiválódtak a különféle nyilvántartási rendszerekben, s lassacskán senkinek nem jutott eszébe firtatni, hogy élnek-e még egyáltalán. Egy-egy önzetlen rokon vagy tanítvány jelentett csak számukra vékonyka köldökzsinórt a társadalom felé. Ők pedig  -már-már beavatottként – féltve őrizték a titkot, nem firtatva, hogy ennek miért is kell így történnie.

 

Hosszú idő elteltével vált csak szemmel láthatóvá a tény, hogy a remeték   valami rejtélyes ok miatt valamiféle védettséggel bírtak a kor pusztító fertőző betegségeivel és a civilizációban élők természetellenes életmódjából adódó komplex ideg- és egyéb szervrendszeri problémáival szemben. Ők évtizedekig az élő kunyhóban élve feltűnően és jelentősen fiatalosabbak és aktívabbak voltak, mint az átlagos népesség. Fizikai és értelmi képességeik teljében, az öregedés természetes leépülő folyamatai mintha sokszorosan lelassultak volna esetükben.   Mindezeken túl olyan képességek is felszínre jöttek náluk, amiknek   a közvélekedés és főleg a tudomány addig még a valós létét is szőnyeg alá söpörte: látókká és gyógyító bölcsekké váltak, akik képesek voltak szavak nélkül kommunikálni, az idő és tér addig vélt korlátait is  meghazudtolva. Segítőik vagy tán ők maguk sem tudták pontosan akkoriban , hogy valójában milyen megfejthetetlen folyamatok támogatják ezeket a csodálatos átalakulásokat, s hogy mennyiben lehetett köze mindehhez az élő kunyhóknak…. A világ, az éretlen  közbeszéd vagy a hitetlen tudomány pedig egyszerűen nem tudott róluk, így elkerülhették, hogy  a tudatlan kíváncsiság gombostűre tűzze  s elevenen boncolva  őket megsemmisítse megfoghatatlan titkukat.

 

Az eltelt háromszáz év távlatából visszatekintve ma már azért összeáll a kép. Az akkor élt és kivonult ős-remeték tisztje az emberiség ősi értékeinek védelme volt … amint korábbi évszázadokban élt elődeiké is. Ők rejtették el és őrizték a túlpörgetett technológiai fejlődés, a mindenáron való növekedés zsákutcájába belehajszolt emberiség kapzsisága elől a felszínes tudálékosság számára felfoghatatlan,  önmagát önmaga védelmében titokká hibernáló valódi Tudást. 

 

 

 

2300 …. Krisztus után.  Mostanra a 2000-es évek nagy kihívásait, a Nagy Migrációt és a szénhidrogén-készletek drasztikus szűkülését, az atomtechnológia potenciális fenyegetéseit és a titokzatos, gyógyíthatatlan járványokat is túlélte az emberiség. Kétszáz év alatt az emberi faj egyedszáma mégis egymilliárdra csökkent és ezen a szinten stagnál már vagy száz éve. A technológiai fejlődés hajszolása megtorpant, ezért a „jövő” nem tudott a szuper technológiák csillagközi víziója felé fejlődni. A klímaváltozást -csak úgy, mint a történelem előtti időkben-  kozmikus folyamatok  alakítják, az „emberi tényező” szerepe már nem meghatározó. Az emberi civilizáció folyamatai egyfajta dinamikus egyensúlyba kerültek,  újra békésen belesimulnak a Föld burjánzó életközösségébe.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!